-Itt vagyok és nem engedlek el.-egy puszit adtam az arcára és igazat is mondtam.
*Elisabeth szemszöge ~
Kiadtam magamból mindent.Nem tudtam magamba tartani.Félek!Félek!? Nem kifejezés! Egyenesen rettegek! Hogy pontosan mitől? Én magam sem tudom. Egyszerre mindentől és semmitől, magamtól és másoktól. Mintha minden, amit hosszú évek alatt felépítettem magamban összedőlt mint egy kártyavár ha fúj a szél, mintha a hatalmas téglafalak, melyeket már a vadrózsa is körbefutott összedőltek volna, s noha tisztában vagyok vele, hogy ma reggel még ezt akartam, most mégis félek. És nem tudom megfogalmazni saját magamnak sem, hogy mitől rettentem meg, elvégre tisztába vagyok vele,hogy Harry nem rossz fiú és nem bántana,nem sebezne meg és nem döfne belém kést ahol a sebezhető vagyok.
De akkor mégis?! Egyszerűen megrémít a tudat, hogy valakit ennyi év után közel engedtem magamhoz, hogy valaki lelát a lelkem legmélyéig, s én azt kívánom, hogy ez örökre maradjon így. Elképeszt a tudat, hogy ragaszkodom hozzá, hogy megszerettem őt sokkal jobban, mint szabadna, mert tudom, hogy egyszer elfog menni.Ahogy anyám is tette és ahogy apám se foglalkozik velem. Itt hagy és elfelejt, mert vissza akar és majd vissza is fog menni a saját életébe, ahol nekem már nem lesz helyem.
Annyira félek, hogy egyszer elveszítem őt, miközben nem is az enyém,
hiszen nem birtokolhatunk semmit. Semmi és senki sem lehet a miénk,
mégis annyira hisznek az emberek az ellenkezőjében. Az én autóm, az én
házam, az én barátnőm... Ezek mind semmit sem jelentenek! Az egyik
pillanatban lehet autód, aztán a másikban egy baleset után semmit sincs,
amivel utazni tudnál, az első percben lehet barátnőd, a másikban már
senkid sincs, mert azaz öröknek hitt szerelem kialszik! Ilyen egyszerű!
Ilyen az élet maga is! Senki sem birtokol, ahogyan senkit sem
birtokolhatnak! Csak mellettünk vannak. Mellettünk lehet a kutyánk, aki
még akkor is lekuporodik mellénk, mikor az egész világ ellenünk van,
mellettünk lehet a családunk és a szerelmünk. De nem birtokoljuk őket, a
saját akaratukból kell dönteniük. Mellettünk vagy ellenünk.Ezt kell eldönteni.
Egyáltalán van értelme ennek? Van értelme annak, hogy még a saját
életedet sem birtokolhatod teljesen? Mi értelme van annak, ha valami
melletted van egy kis ideig? Mi van az elvesztéssel? Azzal a rohadt
nagy, fájdalmas űrrel, amit a szívedben hagynak azok, akik elmentek?
Érdemes emiatt közel engedni bárkit is magunkhoz? Vállalni az esetleg,
majdhogynem garantált csalódás és fájdalom esélyét. És ilyenkor jön a
válasz; a felejtés. Az mindenre gyógymód, megoldás és kiút. De miért
mondják ezt azok, akik nem is képesek teljesen felejteni? Miért játsszák
meg, hogy nem emlékeznek egy kínos randira, egy rossz kapcsolatra vagy
bármi másra? Bármennyire is tagadják az ugyanott lesz, az nem tűnik el!Én is felejteni akarok,azt a rossz emléket ami a lényembe belevésődött,az emlékeimbe.Nyitott szemmel látom mi történt,lejátszódik akár akarom,akár nem.Rettentően félek,hogy apámmal is megtörténhet,az egyetlen aki a családomat alkotja elmegy és itt hagy.Elegem van abból,hogy mindig valakit közel engedek magamhoz és elmegy,semmi szia bocsi nem érzek semmit,vagy bocsi csak kihasználtalak,semmi csak kisétálnak és utána úgy viselkednek,mintha nem is léteznék.Mintha a szívem csak egy átjáró lenne,ahol mindenki ki-be járkál.Nem hagyhattam, hogy valaki ismét ekkorát rúgjon belém és megkeserítse a
létezésem annak ellenére sem, hogy Harry társasága inkább hasonlított
egy kósza, lágy napsugárra, mintsem egy orkánra, mely csak pusztítást
hagyott maga után.Nem hagyhatom ezt,senkinek sem,mert nem hagyom,hogy valaki megint csak fájdalmat hagyjon bennem,ebben a fekete és fájdalmas űrben,amiben csak szomorúság,fájdalom és kín van,amit mindennap átélek.Felejteni akarok,ahogy mások csak tettetik,de én tényleg ezt akarom.Felejteni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése