XI.fejezet ~ Acél falak

Mindig én vagyok az akit bántanak.Bárhogy.Fáj nagyon ez,valaki mindig megtalálja a módját,hogy belém döfje a nagy kést,ahol a legjobban fáj.De,nem mindegy ki teszi.Nem mindegy ki forgatja bennem azt a tárgyat.Nem mindegy.Most aki megütött,az a vér szerinti testvérem volt.ŐŐŐŐ!!!!Miért tette??Velem???Mindig is szerettem és szeretni is fogom,de most betelt a pohár.Most már biztos,hogy nem fog érdekelni mit mond,mit tesz.Nem létezik az én világomban,nincs testvérem.Nincs senkim most már.Nincs családom.Olyan mintha nem is léteznék.Az arcom már égett,alig láttam a könnyektől,a szívem most már egy nagy és rettenetesen mély lyuk volt.A falaim amiket még erős bástyaként védett,ledőlt.A szívem már egy fekete lyuk.Tönkre tettek.Én nem ez vagyok,már nem.Mássá lettem.De,én akkor is küzdeni fogok az anyám gyilkosa haláláért.Ez az egyetlen életcélom,ami miatt még élek.Vagy az lenne a legjobb,ha megadnám magam neki??Örökre a szolgája lennék??Ő lenne a Teremtőm??Ezzel minden megoldódna??
Talán..,de csak akkor adnám meg neki azt az örömöt,ha már kevés van hátra vagy még akkor SEM.Nem fogom megadni neki annak az öröm szikráját.Nem..Küzdök az anyám miatt.Végzek vele minden áron.MINDEN ÁRON.Az anyám, emléke megérdemel ennyit tőlem.Legalább azt,hogy Ő érte küzdök.Tudom nem volt a legeslegjobb édesanya a világon,de Ő hozott a világra,Ő nevelt fel.Ő az anyám.Hiába tett,cselekedett bármit,Ő az anyám marad Örökre.Talán így kellene hozzá állni Niallhez???Talán...de az anyám nem vert,nem nyúlt hozzám egy ujjal sem.Mély lélegzetet vettem,visszanyeltem a könnyeimet, és arra összpontosítottam,hogy fagyjanak csak meg bennem.Fagyjon meg minden.Könnyek,érzelmek,emlékek,minden,ami eddig gyengévé tett az életben.Most már nem engedem meg magamnak,hogy megint valaki belém rúgjon és ott hagyjon egyedül.Minden között.Nem..Nem fogok senkinek megint örömet okozni,hogy összetörtem.Nem-nem,nem csináljuk ezt.Most már nem sima falak lesznek körülöttem,hanem acélfalak.Senkit és semmit nem engedek be.       

Körül néztem és láttam épp egy párt elmenni a park elején.A fájdalom nyila csapott belém.Miért nem lehet normális életem???Nekem épp egy olyan élet jutott ami a legrosszabb!!!!Nekem nem lehet normális életem..nem is lesz.

Utoljára megnéztem a vizet.Gyönyörű volt.A nap épp lemenőben volt.A víz csak a tűz színeiben táncolt.Utoljára még beszippantottam a friss levegőt,és elindultam az acélfalak mögé,ahonnan nem lépek ki és senki sem lép be.